The time

*Bu husik:3

Nem gondoltam volna, hogy újra itt kötök ki, de megtörtént. Nem sokat szeretnék erről beszélni, a lényeg, hogy a blogot nem zártam be, hátha egyszer majd újra lesz ihletem, és tádám itt vagyunk! Egy barátnőmtől kérdeztem meg, hogy szerinte kitöröljem a a régi - elég ciki - írásaimat, mire azt felelte, hogy ne, mert azok is tőlem származnak, hozzám tartoznak, és megmutatják azt, hogy mennyit fejlődtem, így nem törlöm ki őket! Mostanság elég sok dolog történt velem, új környezet, új barátok, új élmények. Sok körülöttem lévő ember életébe nyertem betekintést, és ez megihletett. Egy novella keretein belül hoztam el nektek az előbb említett élményeket, ami őszintén megvallva elég szomorú és beteges lett. Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem teszem! Mondta valaki, hogy a művészek normálisak? Nem! Szinte minden filmben, és könyvben bolondnak ábrázolják őket, és van benne valami. Szóval, nyugodtan tartsatok nem normálisnak, bevállalom! Gondoltam, egy új kinézet is ráférne már a blogra, szóval most maximálisan megújultunk!

U.i: A versek között is van szabálytalan, rímtelen vers. Na, akkor most ez egy szabálytalan novella. Valaki megérti majd, valaki pedig befejezetlennek fogja érezni. Másban kérdések merülnek majd fel, de sebaj, ez volt a célom! Ölel Titeket : Lisa Nowell xx

***

A vonat ablakából bámultam a rideg, lassan télies időjárást. Megválaszolatlan kérdések milliói lepték el gondolataimat. Nem tudtam, jobban mondva nem értettem, hogyan történhetett ez, de legfőképpen, hogy miért? Lelkiismeret furdalás gyötört, arra gondoltam, hogy én vagyok a hibás mindenért. Biztosan tettem valami olyat, vagy csupán elviselhetetlen vagyok. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, vagy, hogy kéne e egyáltalán tennem valamit. Képtelen voltam egyetlen percre is arra koncentrálni, amire kellett. A tanórák többségén csak bambultam ki a fejemből, bár ez még a jobbik eset volt. A rosszabbik, hogy az álmatlan éjszakák után rettentően fáradt voltam, és hol tudtam volna nyugodtabban aludni, mint az iskolapadban? Igaz, hogy még csak most kezdődött, de mikor lesz már ennek vége? Ennek a marcangoló érzésnek, ami beborítja mindennapjaimat. Nem tudom helyes e meg nem történté kívánni ezt az egészet, lehet, hogy így kellett lennie. Ahogy a mondás szól ’ minden rossz után következik valami jó’ . A francba a mondásokkal! Nem érdekel semmi és senki, csak Ő. Ő, aki elfeledtette velem a betegségemet, minden gondomat. Ő nincs, a gondok pedig újra visszatértek, de ez érdekel a legkevésbé. Elment. El – ment. Itt hagyott, pedig azt ígérte velem lesz. Itt hagyott, pedig azt mondta; szeret. Itt hagyott, pedig szükségem lenne rá. Emlékszem az első percre, amikor először megláttam, már akkor más volt, mint a többi. Szerény kis társaságban beszélgettünk, amikor zöld rövid nadrágjában  és krémszínű trikójában közelített. Ránéztem, és ő is rám. Gyönyörű barna szemei a később már természetessé vált módon csillogtak. Arcán ülepedő sunyi mosolya belopta magát a szívembe. Majd amikor először megszólalt rájöttem, hogy hangja, az idáig hallott összes hang közül a legmegnyugtatóbb és legszebb muzsika a fülemnek. Testemet átjárta a bizsergés. Nem beszéltünk sokat, még is különleges volt. Igen, ez volt az első pillanat, de sajnos, már soha nem érezhetem azt, amit akkor. Soha. Soha többet. Egyszer mindennek vége. Tudtam, hogy nekünk is végünk lesz, de sosem mertem belegondolni. A gondolat, hogy egyszer idegenek lesztek egymásnak, nem ölel és puszil meg minden találkozáskor. Nem mondja, hogy hiányoztál. Nem néz rád többet azokkal a gyönyörű szemeivel. Nem mosolyog rád, azzal az elbűvölő mosolyával. Nem csitít el többet finom csókjaival. A gondolat, hogy egyszer másé lesz, a lehető legrosszabb rémálom a földön. Tudom, nem ezekre kellene gondolnom, hanem a szép emlékekre, de még sem megy. Olyan nehéz. Nehéz beletörődni abba, hogy elveszítettem, hogy soha többet nem lesz az enyém, vagy abba, hogy majd másé lesz. Másra fog úgy nézni, ahogy egykor rám. Nem is tudnám pontosan kifejezni azt, amit érzek. Egyszer dühös vagyok, máskor szomorú, előfordul, hogy magányos. A szerelem egy tág fogalom, amit nem lehet szavakkal leírni. Mindenkinél máshogy jelentkezik, mindenki máshogy érzi. Egy biztos; ha éreztél már pillangókat repdesni a hasadban, vagy elkezdett remegni a lábad, és azt hitted, hogy ott helyben esel össze, amikor megláttad, akkor voltál már szerelmes. Még mindig ezt érzem, amikor meglátom, vagy elmegy mellettem. A korábban érzett harag, vagy utálat – bár nem mondanám utálatnak, csupán düh és értetlenség – átváltozik valami egészen mássá. Hiába, hogy tudom, már vége, nem tehetek az érzés ellen semmit. A szívünk és az eszünk két teljesen más dolgot diktál, és csak akkor hallgatunk az eszünkre, amikor a szívünk már romokban hever. Igen, sajnos így van. Romokban hever, és nem csak a szívem, hanem az egész testem és lelkem.

„ – Nem fojtathatjuk tovább. – Nem fojtathatjuk tovább. Nem fojtathatjuk tovább – Nekem ez már nem megy. – Nekem ez már nem megy. Nem megy. Nem megy. „ – Egyetlen egy mondat, amitől egy világ romlott össze bennem. Egy gyönyörű álomvilág, ahol csak ő és én voltunk. Láttam magunkat, ahogy együtt karácsonyozunk, bemutatjuk egymást a szüleinket, ahogy eggyé válunk, és most hol van ez? Sehol. Vége. Azt hiszem megtanultam, hogy a kis szavak milyen nagy jelentőséggel bírnak. Egy – egy apró, számunkra talán jelentéktelennek tűnő szóval, vagy hangnemmel bántunk meg olyan embereket, akik közel állnak hozzánk. Barátok, testvérek, vagy szülők, csak jót akartak. Valami meleget éreztem arcomon végigfutni, mire ösztönösen odakaptam a kezem. Annyira belefeledkeztem gondolataimba, hogy észre sem vettem könnyeimet. Táskám mélyéről próbáltam összekaparni egy papír zsebkendőt, ami reménytelen volt, tudva, hogy mindig elfelejtek betenni a táskámba. 

- Tessék. – nyomott a kezembe egy papír zsebkendőt a szomszéd oldalon ülő idős hölgy. Nem jöttek szavakra a számra, így bólintottam, majd megpróbáltam rendbe szedni magam. Miután elkészültem megbizonyosodtam róla, hogy a következő állomáson le kell szállnom és felvettem a cuccaimat. Amint leszálltam megcsapott a zord szél.  Szüleim, öcsém, és bátyám viszont ennek ellenére hatalmas mosollyal arcukon indultak el felém. Tudtam, hogy nem láthatják rajtam, így vettem egy mély levegőt és elővettem erőltetett mosolyomat.

A hazafele úton faggattak, én pedig válaszoltam a kérdéseikre, meséltem és képeket mutogattam.  Otthon szerettem volna megszabadulni mindenkitől és bedőlni a már jól megszokott, meleg ágyikómba, de nem hagyták, hogy ilyen gyorsan megszabaduljak tőlük. Anya a délután folyamán gondoskodott róla, hogy legyen mit ennem, így muszáj voltam leülni vacsorázni. Elém tette a tányért, én pedig mereven bámultam rá. Ezt most meg kéne ennem? Nekem, komolyan? Amint az ételre gondoltam hányingerem lett. Eszembe jutott a vasárnap este. Az, ahogy leültetett, ahogy elrohantam, az arca, a szeme, a pillanat, az, hogy vége. Hányingerem lett és tudtam, hogy képtelen leszek egyetlen falatot is letuszkolni a torkomon. Nem ment. Annyira friss és fájdalmas volt még ez az egész, persze ők nem tudhatták. Ránéztem anyura, aki csalódottan vette észre, hogy nem fogom megenni a kaját, amivel egész délután bajlódott. 

- Tényleg nem vagyok éhes, csak fáradt, de az nagyon. – ezzel felálltam és ott hagytam őket. A szobámba érve szabályosan bedőltem az ágyba és lehunytam a szemem. Ismét emlékek milliói törtek a felszínre, hogy még egyszer belém döfjenek.

A nagy lelki szenvedésem közepette elaludhattam, mert reggel ugyanabban a pózban és ruházatban ébredtem, ugyan ott, ahol tegnap feküdtem. Miután tudatosult bennem, hogy hol vagyok, az első dolgom az volt, megnézzem mennyi az idő. Kereken tíz óra volt, csodás. Kikászálódtam az ágyból, kerestem egy törölközőt, majd vettem egy forró zuhanyt. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem a csobogó víz alatt, de nagyon jól esett. Végre átjárt a kellemes, forró víz, ezzel egy kis szeretetet nyújtva kihalt, elfáradt testemnek. A zuhanyzás befejezte után kikaptam szekrényemből a fekete tréning nadrágomat és hozzá egy szintén fekete passzos pólót. Ezt egy színben passzoló zoknival és a mamuszommal párosítottam. A szennyeseket gyorsan kivittem a fürdőbe és kicsit rendbe tettem a szobámat. Előkerestem kedvenc bögrémet és lementem a konyhába, hogy igyak egy forró teát. Anyuék már javában készültek a pénteki bevásárlásra, úgyhogy nem igazán foglalkoztak a jelenlétemmel. Elkészítettem a teát, majd felmentem kis zugomba, ahol előkerestem fülesemet és beültem az ágyba. Lejátszómon automatikusan a legutóbb játszott zene, a twiligthból ismert River Flows in you című szám indult el. Valahogy idáig nem igazán hallgattam zongoradarabokat, most mégis olyan sokat jelent nekem. Tudom, hogy bárhol, bármikor meghallom ezt a dalt ő fog eszembe jutni róla. Ő, és az emlékek. Furcsa kiejteni ezt a szót, valahogy mindig fájdalmas, pedig mindenkinek vannak jó és rossz emlékei is, de valahogy az emlék az elmúlást jelképezi épp ezért kelt rossz hatást. Emlékezni valamire, egyenlő tudni, hogy az már elmúlt, és soha többé nem megismételhető cselekmény. Emlékezni valakire, egyenlőre tudni, hogy ő már elmúlt, és soha többé nem lesz veled. Elmúlás. Egyből rossz dologra gondolunk, pedig ez az élet rendje. Megszületünk, majd meghalunk. Elkezdődtünk valahol, majd egyszer végünk lesz, ahogy mindennek. Minden jó és rossz pillanat, ember, élmény jön majd elmegy, utána pedig egy újabb következik, mégis olyan nehéz megérteni ezt az  egészet. A sok miért lett vége helyett, inkább kérdezhetnénk, hogy miért kezdődött el?  Elvégre mindenkinek van valamilyen küldetése ezen a világon, amiért létre jött. Minden tettnek van következménye. Épp ezért minden okkal történt, de ezt mindig könnyebb mások helyzetén elfogadni, és megérteni, mint a sajátunkon. 

Elolvasunk egy könyvet, és rosszul érezzük magunkat, amikor vége, mert hiány érzetünk van. Valami, ami eddig veled volt, most már nincs. Valaki, aki eddig veled volt, már nincs. Az idő sok mindenre képes. Az idő képes begyógyítani a sebeket. Az idő. Mindig az idő! Mindent időhöz kötünk. A születést, a halált, a barátságot, a szerelmet, azt, hogy mennyit álltunk a postán. Az idő képes teremteni, elvenni és gyógyítani.  Elvesz tőled valakit, majd idővel begyógyítja a sebeidet. Lehet, hogy nem örökre, és nem teljesen, de elfeledteti veled őt, akiről azt hiszed, hogy sosem tudod majd kiverni a fejedből. Aztán, ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, évszakok, minden más lesz. Egyre halványabbak lesznek az emlékek, egyre gyengébb lesz a fájdalom. Az érzések kezdenek kikopni, és egyszer túl leszel rajta, mint a régi divaton, slágereken. Ott lesz, nem megy el teljesen, csak már semleges lesz. Jellegtelen. Ott leszel, de már máshogy, már nem fogod érezni, pedig régen még lehetetlennek tűnt. Majd eljön a te pillanatod is. Egyre gyorsabban ver a szíved, és lassabban veszed a levegőt. Nem érzel semmit, semmilyen fájdalmat, vagy szeretetet, csak ülsz, a semmi közepén, majd behunyod a szemed, és nem nyitod ki többet.

- Maggie! Maggie! Istenem, Jake azonnal szólj apádnak, hívjatok orvost! – kiabált anyu a földön heverő testem felett zokogva. 

- Mi történt? Hívtam a mentőket! – már apu is mellettem állt, két testvéremmel együtt. Mindannyian engem néztek, és várták az orvosok megérkezését, de ekkor már nem volt remény. Érzések nélkül figyeltem a cselekményeket. Ekkor berontottak az orvosok, leültek hideg testem mellé, de pár perc elteltével eltávolodtak onnan. Családom értetlen tekintettel meredt a kopasz férfira, aki csak ennyi mondott : 

- Sajnálom. – Anyu visszanézett testemre, majd zokogva csókolt homlokon. Apu csak ült és nézett maga elé a semmibe. Szemében mérhetetlen fájdalom tükröződött, de tartotta magát. Tudta, hogy immár erősnek kell lennie, hogy amennyire csak lehet tartsa a lelket a családban. Öcsém gyerek fejjel mit sem érthetett, csak fogta aranyos maciját és kezét rágcsálta, miközben értetlenül nézett körbe szülein. Bátyám könnyes szemekkel kezdte feldolgozni az eseményeket, majd jobbnak látta, ha kiviszi öcsénket onnan.  – Meghalt. 

Egyszer minden elmúlik. Ő elment, elhagyott, én pedig már nem szerettem volna nélküle élni. Vártam, hogy az idő begyógyítsa sebeimet és meg is tette a maga módján. Nekem ez volt megírva, és talán jobb is így. Ez volt a sorsom. Már nem érzek semmit, elmúlt a szenvedésem. Az idő majd elveszi szeretteim  szenvedését is, mert akármilyen szomorú is, csak idő kérdése, hogy elfelejtsenek. Ez az élet rendje, ez volt megírva. Teljesítettem a küldetésem, és az idő eljött értem, ahogyan egyszer majd érted is elfog jönni.