Hihetetlen, de ismét itt vagyok.Azt hiszem, újra átjár az ihlet kacifántos varázsa, és mégsem hagyom abba.Jelenleg egy olyan sztorit hoztam Nektek, aminek az alap ötlete egyedi, viszont a kivitelezés nem teljesen tökéletes.Ezt nézzétek el nekem, mert még vissza kell szoknom az íráshoz.Ettől függetlenül nagyon jól esett megírni.Várom a kommenteket és a pipákat!<33
Jó olvasást!
Lisa ××
-Hagyjatok már békén!-üvöltöttem ,majd bevágtam magam mögött
az ajtót.Csak mentem, figyelmen kívül hagyva az utat.Elegem van!Én értem, hogy
ők a szüleim, de nem bírom tovább elviselni őket.Az állandó viták, én már nem tudom tovább
elviseli.Bárhová ,csak el innen!Már számtalanszor megjátszottam, hogy
veszekedés után elrohanok, és mindenki
keres.Keressenek csak, nem érdekel. –Jézusom!-
jött ki egy alig hallható hang a
számon.Egy sötét erdőben találtam magam.Fák voltak mindenhol, a növényzet zöld
helyett inkább fekete volt, mindenhol gyökerek hevertek, s mindezt félbe
szakította egy ösvény, melynek se eleje , se vége.Kiutat keresve hátra néztem,
majd előre, de mindkét irányban csak fákat láttam.Semmi ismerős nem volt ezen a
helyen.Kezdtem kicsit félni, de félelmemet felváltotta a kíváncsiság, így
elindultam befelé.Nem tudtam hova megyek, vagy hogy mi vár rám, csak
gondolkodás nélkül belevágtam.Jellemző rám. Már
teljesen sötét volt, a baglyok és a denevérek életre keltek, majd a
szellő is elkezdett susogni.Számtalan horror filmet láttam már, úgyhogy ezek a
dolgok nem igazán tudtak megrémiszteni.Meg amúgy is, egy 16 éves lány vagyok,
fiús beütéssel, kinek fájna rám a
foga?Ráadásként egy erdőben vagyok, nem hiszem hogy bárki is járna erre
ilyenkor. Kezemmel próbáltam kicsit felmelegíteni kihűlőben lévő
végtagjaimat.Egyszer, mintha valami megfogta volna jobb lábamat, puff pofára
estem.-Auuuuh- jött egy éles hang a számból.Miután megláttam, hogy csak egy
gyökérbe buktam fel, megnyugodtam.Felálltam, lesöpörtem a ruhámat, s folytattam utamat.Totálisan
sötét volt, már az ösvényt is alig láttam.Mindössze annyi világosság szőtte be
az erdőt, amennyit a hold fénye nyújtott.Egyre gyorsabban szedtem a lábamat, de
magam sem tudtam miért.Valami belső, leírhatatlan erő késztetett rá.-Menj
tovább Miara.- szavai lökdöstek.Már biztos órák óta gyalogolok, mégsem éreztem
ennek egyetlen jelét sem.Lábaim csak úgy vittek, mintha tudnák, hogy hova.Ha
próbáltam volna, sem tudtam volna megálljt parancsolni nekik.Valami megcsillant
előttem.Megálltam egy pillanatra, hátha újra látom, de reménytelen volt, ezért
tovább haladtam.Pislogásom kicsit mélyebbé, lassabbá vált, szó se róla, kezdtem
elálmosodni.A alvás gondolatától, egyből rám tört az ásítások hada, de akkor
ismét megvillant az a valami távolban.Szemeim tágra nyíltak, s hirtelen eltűnt
belőlük az álmosság.Lassított lépteimet felváltották a gyorsak, s ismét
rohantam a semmibe, mintha valamit keresnék. Egyszer csak egy elágazáshoz
értem.Az út két irányba ment tovább, és fogalmam sem volt, hogy merre
menjek.Fel alá járkáltam, néztem az egyik, majd a másik utat, de semmi
különbséget nem észleltem a kettő között.Eszembe jutott, egy óvodás , de bevált
módszer.
–Ec-pec
ki-me-hetsz hol-nap u-tán be-jö-hetsz
cér……-számoltam szótagolva, hogy merre menjek. –Jobbra!-jött
egy kuncogó kislány hangja, valahonnan.Előlem, mögülem, vagy felőlem? Fogalmam
sincs.Kérdően néztem az égre, és közben az ujjammal magamra mutattam.-Igen, te,
Mia!- jézusom!Honnan tudja a becenevem?! Nem, biztosan csak képzelődök!- Na, mi
lesz már?! Elindulsz végre?!- a hangja annyira aranyos és bizalomkeltő
volt.Elindultam, amerre mondta, jobbra.Vártam, hogy ismét megszólal, de nem
tette.Biztos, hogy csak képzelődtem.Mentem egy darabig, aztán meguntam az
egészet.Az előbbi kíváncsiság, vágy, vagy bármi is volt az, elmúlt.Leültem egy
farönkre, ami éppen ott hevert . -Gyere, kövesd a hangomat.- hallatszódott ismét a kislány
hangja.Felpattantam és próbáltam a hang irányába elindulni.-Már nem vagy
messze!- szólt ismét.Pár méter után, egy hatalmas kőfal elé értem.Az egész,
olyan más volt.Nem olyan fekete, komor, és rossz érzést keltő, hanem teljesen
más.A hatalmas, véget nem érő falat tüskés rózsa szőtte be ,mindenhol.Szinte
olyan volt, mint a tündér mesékben.
-Marha jó!- dühöngtem.- egy képzeletbeli hang miatt
elbotorkáltam a semmibe….
-Teljesen jó helyen jársz.És bocsánat, de nem vagyok
képzeletbeli!Itt vagyok, a fal túl oldalán, csak rá kell jönnöd a
megoldásra.Nézd meg a falat!- úgy tettem, ahogy mondta.Megfordultam, majd
kicsit jobban megvizsgáltam az építményt.
-Nem látok semmit, itt nincs semmi.
-Nézd meg jobban.Alaposabban, lennie kell ott valaminek.-
ezzel kicsit alaposabban elkezdtem vizsgálódni.Egy-két helyen letépdeltem a
rózsákat, de semmi.Próbálkoztam egy kicsit jobbra is.Ott volt egy kis rész,
amit nem nőtt be a növény.Kezemmel elsöpörtem onnan a port, majd egy óvatlan
mozdulat következtében elkezdett mozogni az egész.
- Úristen!- gyorsan elvettem onnan a kezem, és hátráltam pár
lépést.
-Ne félj Mia, nem eshet bajod.Ez lesz az a pont..- áh ne
féljek.Csak pár száz kiló tömény beton dőlhet rám, mit árthat az?! Ismét
közeledtem a fal felé, majd megérintettem kicsit hosszabban.A tenyerem nyoma
ott maradt, majd a nagy robogás, és mozgás következtében, egy ajtó formálódott
a kőtömegben.Megérzés szerűen az előbb keletkezett tenyérnyomba helyeztem
kezemet, s a kapu kinyílt.Körbenéztem, lát e valaki, s miután meggyőződtem
róla, hogy egyedül vagyok, beléptem.
-Szia- hallottam ismét a kislányt, majd szembe találtam
magam a hang gazdájával is.Egy körülbelül 150 cm magas,vékony, szőke,fürtös
hajú, kék szemű teremtmény állt
előttem.Körülötte kisebb fény ragyogott, hátán pedig nagy fekete szárnyak helyezkedtek
el.-Hogy micsodák?!Igen, szárnyak!-vitatkoztam magammal.Annyira közelinek
éreztem, pedig még soha életemben nem láttam őt.Mosolya, olyan ártatlansággal
teli volt.
-H-hello.-dadogtam.Valahogy, az eddigi bátorságom
tovaszállt.Itt hagyott.
-Nem kell félned, már nagyon vártalak.-tényleg?! jó tudni.
-Ki vagy te?! És miért feketék a szárnyaid?-próbáltam magam
összeszedni.
-Engem is Miaranak hívnak, pont mint téged.Ugye, milyen szép név?!- bólogattam folytatást várva.-Ja, a szárnyaim.Eredetileg
fehérek voltak, de...de már nem azok.
-Én hogy kerülök ide?!- minél hamarabb szerettem volna innen
eltűnni.Valami nem tetszik nekem ezzel a hellyel kapcsolatban.
-Azért vagy itt, hogy megszabadíts engem az átoktól, mert
elátkoztak.Ezért feketék a szárnyaim.Most, hogy te itt vagy, újra vissza
kaphatom a régieket.- én egy szóval sem
mondtam, hogy bármiben is segítek neked.
-És mikor mehetek haza?!- kezdtem egyre idegesebb lenni.
-Haza?!-kacagott gonoszan.Valami megváltozott.A hangja
teljesen más lett, szemei a szép világosból átváltoztak sötétté.- soha nem
fogsz innen haza menni!Szépen itt maradsz, hogy az átok elmúljon.
-Soha!- ordítottam oda, majd futni kezdtem, ahogy csak a
lábam bírta.Ő utánam, bár inkább repült, mint futott.Egyre lassabbnak éreztem
magamat, amíg őt gyorsabbnak.Azt hittem nem bírom tovább, de akkor hirtelen
repültem. Igencsak nehézkesen ment, de repültem.Még mindig a nyomomban volt, de
már jó pár méterrel lemaradva.Hátra pillantottam, hogy megnézzem mennyire van
tőlem, de akkor valami keményet éreztem magam előtt, és lezuhantam a
földre.Megpróbáltam felállni, és futni, de a lábam ismét beakadt
valamit.Felnéztem, s ő ott, éppen értem nyúlt…
-Miara!Miara drágám kelj fel, hasadra süt a nap!-anya finom
hangját hallottam fülemben csengeni.
-Anyuu!! -nyomtam két,három, talán négy puszit az arcára,
majd megölelgettem.-sajnálom, hogy tegnap úgy beszéltem veletek!-Anyával
megbeszéltem a tegnapi dolgokat.Kiment, majd vettem egy nagy levegőt, s
hátradőltem az ágyamban:-Ez csak egy rossz álom volt!
