The time

*Bu husik:3

Nem gondoltam volna, hogy újra itt kötök ki, de megtörtént. Nem sokat szeretnék erről beszélni, a lényeg, hogy a blogot nem zártam be, hátha egyszer majd újra lesz ihletem, és tádám itt vagyunk! Egy barátnőmtől kérdeztem meg, hogy szerinte kitöröljem a a régi - elég ciki - írásaimat, mire azt felelte, hogy ne, mert azok is tőlem származnak, hozzám tartoznak, és megmutatják azt, hogy mennyit fejlődtem, így nem törlöm ki őket! Mostanság elég sok dolog történt velem, új környezet, új barátok, új élmények. Sok körülöttem lévő ember életébe nyertem betekintést, és ez megihletett. Egy novella keretein belül hoztam el nektek az előbb említett élményeket, ami őszintén megvallva elég szomorú és beteges lett. Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem teszem! Mondta valaki, hogy a művészek normálisak? Nem! Szinte minden filmben, és könyvben bolondnak ábrázolják őket, és van benne valami. Szóval, nyugodtan tartsatok nem normálisnak, bevállalom! Gondoltam, egy új kinézet is ráférne már a blogra, szóval most maximálisan megújultunk!

U.i: A versek között is van szabálytalan, rímtelen vers. Na, akkor most ez egy szabálytalan novella. Valaki megérti majd, valaki pedig befejezetlennek fogja érezni. Másban kérdések merülnek majd fel, de sebaj, ez volt a célom! Ölel Titeket : Lisa Nowell xx

***

A vonat ablakából bámultam a rideg, lassan télies időjárást. Megválaszolatlan kérdések milliói lepték el gondolataimat. Nem tudtam, jobban mondva nem értettem, hogyan történhetett ez, de legfőképpen, hogy miért? Lelkiismeret furdalás gyötört, arra gondoltam, hogy én vagyok a hibás mindenért. Biztosan tettem valami olyat, vagy csupán elviselhetetlen vagyok. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, vagy, hogy kéne e egyáltalán tennem valamit. Képtelen voltam egyetlen percre is arra koncentrálni, amire kellett. A tanórák többségén csak bambultam ki a fejemből, bár ez még a jobbik eset volt. A rosszabbik, hogy az álmatlan éjszakák után rettentően fáradt voltam, és hol tudtam volna nyugodtabban aludni, mint az iskolapadban? Igaz, hogy még csak most kezdődött, de mikor lesz már ennek vége? Ennek a marcangoló érzésnek, ami beborítja mindennapjaimat. Nem tudom helyes e meg nem történté kívánni ezt az egészet, lehet, hogy így kellett lennie. Ahogy a mondás szól ’ minden rossz után következik valami jó’ . A francba a mondásokkal! Nem érdekel semmi és senki, csak Ő. Ő, aki elfeledtette velem a betegségemet, minden gondomat. Ő nincs, a gondok pedig újra visszatértek, de ez érdekel a legkevésbé. Elment. El – ment. Itt hagyott, pedig azt ígérte velem lesz. Itt hagyott, pedig azt mondta; szeret. Itt hagyott, pedig szükségem lenne rá. Emlékszem az első percre, amikor először megláttam, már akkor más volt, mint a többi. Szerény kis társaságban beszélgettünk, amikor zöld rövid nadrágjában  és krémszínű trikójában közelített. Ránéztem, és ő is rám. Gyönyörű barna szemei a később már természetessé vált módon csillogtak. Arcán ülepedő sunyi mosolya belopta magát a szívembe. Majd amikor először megszólalt rájöttem, hogy hangja, az idáig hallott összes hang közül a legmegnyugtatóbb és legszebb muzsika a fülemnek. Testemet átjárta a bizsergés. Nem beszéltünk sokat, még is különleges volt. Igen, ez volt az első pillanat, de sajnos, már soha nem érezhetem azt, amit akkor. Soha. Soha többet. Egyszer mindennek vége. Tudtam, hogy nekünk is végünk lesz, de sosem mertem belegondolni. A gondolat, hogy egyszer idegenek lesztek egymásnak, nem ölel és puszil meg minden találkozáskor. Nem mondja, hogy hiányoztál. Nem néz rád többet azokkal a gyönyörű szemeivel. Nem mosolyog rád, azzal az elbűvölő mosolyával. Nem csitít el többet finom csókjaival. A gondolat, hogy egyszer másé lesz, a lehető legrosszabb rémálom a földön. Tudom, nem ezekre kellene gondolnom, hanem a szép emlékekre, de még sem megy. Olyan nehéz. Nehéz beletörődni abba, hogy elveszítettem, hogy soha többet nem lesz az enyém, vagy abba, hogy majd másé lesz. Másra fog úgy nézni, ahogy egykor rám. Nem is tudnám pontosan kifejezni azt, amit érzek. Egyszer dühös vagyok, máskor szomorú, előfordul, hogy magányos. A szerelem egy tág fogalom, amit nem lehet szavakkal leírni. Mindenkinél máshogy jelentkezik, mindenki máshogy érzi. Egy biztos; ha éreztél már pillangókat repdesni a hasadban, vagy elkezdett remegni a lábad, és azt hitted, hogy ott helyben esel össze, amikor megláttad, akkor voltál már szerelmes. Még mindig ezt érzem, amikor meglátom, vagy elmegy mellettem. A korábban érzett harag, vagy utálat – bár nem mondanám utálatnak, csupán düh és értetlenség – átváltozik valami egészen mássá. Hiába, hogy tudom, már vége, nem tehetek az érzés ellen semmit. A szívünk és az eszünk két teljesen más dolgot diktál, és csak akkor hallgatunk az eszünkre, amikor a szívünk már romokban hever. Igen, sajnos így van. Romokban hever, és nem csak a szívem, hanem az egész testem és lelkem.

„ – Nem fojtathatjuk tovább. – Nem fojtathatjuk tovább. Nem fojtathatjuk tovább – Nekem ez már nem megy. – Nekem ez már nem megy. Nem megy. Nem megy. „ – Egyetlen egy mondat, amitől egy világ romlott össze bennem. Egy gyönyörű álomvilág, ahol csak ő és én voltunk. Láttam magunkat, ahogy együtt karácsonyozunk, bemutatjuk egymást a szüleinket, ahogy eggyé válunk, és most hol van ez? Sehol. Vége. Azt hiszem megtanultam, hogy a kis szavak milyen nagy jelentőséggel bírnak. Egy – egy apró, számunkra talán jelentéktelennek tűnő szóval, vagy hangnemmel bántunk meg olyan embereket, akik közel állnak hozzánk. Barátok, testvérek, vagy szülők, csak jót akartak. Valami meleget éreztem arcomon végigfutni, mire ösztönösen odakaptam a kezem. Annyira belefeledkeztem gondolataimba, hogy észre sem vettem könnyeimet. Táskám mélyéről próbáltam összekaparni egy papír zsebkendőt, ami reménytelen volt, tudva, hogy mindig elfelejtek betenni a táskámba. 

- Tessék. – nyomott a kezembe egy papír zsebkendőt a szomszéd oldalon ülő idős hölgy. Nem jöttek szavakra a számra, így bólintottam, majd megpróbáltam rendbe szedni magam. Miután elkészültem megbizonyosodtam róla, hogy a következő állomáson le kell szállnom és felvettem a cuccaimat. Amint leszálltam megcsapott a zord szél.  Szüleim, öcsém, és bátyám viszont ennek ellenére hatalmas mosollyal arcukon indultak el felém. Tudtam, hogy nem láthatják rajtam, így vettem egy mély levegőt és elővettem erőltetett mosolyomat.

A hazafele úton faggattak, én pedig válaszoltam a kérdéseikre, meséltem és képeket mutogattam.  Otthon szerettem volna megszabadulni mindenkitől és bedőlni a már jól megszokott, meleg ágyikómba, de nem hagyták, hogy ilyen gyorsan megszabaduljak tőlük. Anya a délután folyamán gondoskodott róla, hogy legyen mit ennem, így muszáj voltam leülni vacsorázni. Elém tette a tányért, én pedig mereven bámultam rá. Ezt most meg kéne ennem? Nekem, komolyan? Amint az ételre gondoltam hányingerem lett. Eszembe jutott a vasárnap este. Az, ahogy leültetett, ahogy elrohantam, az arca, a szeme, a pillanat, az, hogy vége. Hányingerem lett és tudtam, hogy képtelen leszek egyetlen falatot is letuszkolni a torkomon. Nem ment. Annyira friss és fájdalmas volt még ez az egész, persze ők nem tudhatták. Ránéztem anyura, aki csalódottan vette észre, hogy nem fogom megenni a kaját, amivel egész délután bajlódott. 

- Tényleg nem vagyok éhes, csak fáradt, de az nagyon. – ezzel felálltam és ott hagytam őket. A szobámba érve szabályosan bedőltem az ágyba és lehunytam a szemem. Ismét emlékek milliói törtek a felszínre, hogy még egyszer belém döfjenek.

A nagy lelki szenvedésem közepette elaludhattam, mert reggel ugyanabban a pózban és ruházatban ébredtem, ugyan ott, ahol tegnap feküdtem. Miután tudatosult bennem, hogy hol vagyok, az első dolgom az volt, megnézzem mennyi az idő. Kereken tíz óra volt, csodás. Kikászálódtam az ágyból, kerestem egy törölközőt, majd vettem egy forró zuhanyt. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem a csobogó víz alatt, de nagyon jól esett. Végre átjárt a kellemes, forró víz, ezzel egy kis szeretetet nyújtva kihalt, elfáradt testemnek. A zuhanyzás befejezte után kikaptam szekrényemből a fekete tréning nadrágomat és hozzá egy szintén fekete passzos pólót. Ezt egy színben passzoló zoknival és a mamuszommal párosítottam. A szennyeseket gyorsan kivittem a fürdőbe és kicsit rendbe tettem a szobámat. Előkerestem kedvenc bögrémet és lementem a konyhába, hogy igyak egy forró teát. Anyuék már javában készültek a pénteki bevásárlásra, úgyhogy nem igazán foglalkoztak a jelenlétemmel. Elkészítettem a teát, majd felmentem kis zugomba, ahol előkerestem fülesemet és beültem az ágyba. Lejátszómon automatikusan a legutóbb játszott zene, a twiligthból ismert River Flows in you című szám indult el. Valahogy idáig nem igazán hallgattam zongoradarabokat, most mégis olyan sokat jelent nekem. Tudom, hogy bárhol, bármikor meghallom ezt a dalt ő fog eszembe jutni róla. Ő, és az emlékek. Furcsa kiejteni ezt a szót, valahogy mindig fájdalmas, pedig mindenkinek vannak jó és rossz emlékei is, de valahogy az emlék az elmúlást jelképezi épp ezért kelt rossz hatást. Emlékezni valamire, egyenlő tudni, hogy az már elmúlt, és soha többé nem megismételhető cselekmény. Emlékezni valakire, egyenlőre tudni, hogy ő már elmúlt, és soha többé nem lesz veled. Elmúlás. Egyből rossz dologra gondolunk, pedig ez az élet rendje. Megszületünk, majd meghalunk. Elkezdődtünk valahol, majd egyszer végünk lesz, ahogy mindennek. Minden jó és rossz pillanat, ember, élmény jön majd elmegy, utána pedig egy újabb következik, mégis olyan nehéz megérteni ezt az  egészet. A sok miért lett vége helyett, inkább kérdezhetnénk, hogy miért kezdődött el?  Elvégre mindenkinek van valamilyen küldetése ezen a világon, amiért létre jött. Minden tettnek van következménye. Épp ezért minden okkal történt, de ezt mindig könnyebb mások helyzetén elfogadni, és megérteni, mint a sajátunkon. 

Elolvasunk egy könyvet, és rosszul érezzük magunkat, amikor vége, mert hiány érzetünk van. Valami, ami eddig veled volt, most már nincs. Valaki, aki eddig veled volt, már nincs. Az idő sok mindenre képes. Az idő képes begyógyítani a sebeket. Az idő. Mindig az idő! Mindent időhöz kötünk. A születést, a halált, a barátságot, a szerelmet, azt, hogy mennyit álltunk a postán. Az idő képes teremteni, elvenni és gyógyítani.  Elvesz tőled valakit, majd idővel begyógyítja a sebeidet. Lehet, hogy nem örökre, és nem teljesen, de elfeledteti veled őt, akiről azt hiszed, hogy sosem tudod majd kiverni a fejedből. Aztán, ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, évszakok, minden más lesz. Egyre halványabbak lesznek az emlékek, egyre gyengébb lesz a fájdalom. Az érzések kezdenek kikopni, és egyszer túl leszel rajta, mint a régi divaton, slágereken. Ott lesz, nem megy el teljesen, csak már semleges lesz. Jellegtelen. Ott leszel, de már máshogy, már nem fogod érezni, pedig régen még lehetetlennek tűnt. Majd eljön a te pillanatod is. Egyre gyorsabban ver a szíved, és lassabban veszed a levegőt. Nem érzel semmit, semmilyen fájdalmat, vagy szeretetet, csak ülsz, a semmi közepén, majd behunyod a szemed, és nem nyitod ki többet.

- Maggie! Maggie! Istenem, Jake azonnal szólj apádnak, hívjatok orvost! – kiabált anyu a földön heverő testem felett zokogva. 

- Mi történt? Hívtam a mentőket! – már apu is mellettem állt, két testvéremmel együtt. Mindannyian engem néztek, és várták az orvosok megérkezését, de ekkor már nem volt remény. Érzések nélkül figyeltem a cselekményeket. Ekkor berontottak az orvosok, leültek hideg testem mellé, de pár perc elteltével eltávolodtak onnan. Családom értetlen tekintettel meredt a kopasz férfira, aki csak ennyi mondott : 

- Sajnálom. – Anyu visszanézett testemre, majd zokogva csókolt homlokon. Apu csak ült és nézett maga elé a semmibe. Szemében mérhetetlen fájdalom tükröződött, de tartotta magát. Tudta, hogy immár erősnek kell lennie, hogy amennyire csak lehet tartsa a lelket a családban. Öcsém gyerek fejjel mit sem érthetett, csak fogta aranyos maciját és kezét rágcsálta, miközben értetlenül nézett körbe szülein. Bátyám könnyes szemekkel kezdte feldolgozni az eseményeket, majd jobbnak látta, ha kiviszi öcsénket onnan.  – Meghalt. 

Egyszer minden elmúlik. Ő elment, elhagyott, én pedig már nem szerettem volna nélküle élni. Vártam, hogy az idő begyógyítsa sebeimet és meg is tette a maga módján. Nekem ez volt megírva, és talán jobb is így. Ez volt a sorsom. Már nem érzek semmit, elmúlt a szenvedésem. Az idő majd elveszi szeretteim  szenvedését is, mert akármilyen szomorú is, csak idő kérdése, hogy elfelejtsenek. Ez az élet rendje, ez volt megírva. Teljesítettem a küldetésem, és az idő eljött értem, ahogyan egyszer majd érted is elfog jönni.

Only one dream

*Hi again*

Hihetetlen, de ismét itt vagyok.Azt hiszem, újra átjár az ihlet kacifántos varázsa, és mégsem hagyom abba.Jelenleg egy olyan sztorit hoztam Nektek, aminek az alap ötlete egyedi, viszont a kivitelezés nem teljesen tökéletes.Ezt nézzétek el nekem, mert még vissza kell szoknom az íráshoz.Ettől függetlenül nagyon jól esett megírni.Várom a kommenteket és a pipákat!<33
Jó olvasást!

Lisa ××

-Hagyjatok már békén!-üvöltöttem ,majd bevágtam magam mögött az ajtót.Csak mentem, figyelmen kívül hagyva az utat.Elegem van!Én értem, hogy ők a szüleim, de nem bírom tovább elviselni őket.Az állandó  viták, én már nem tudom tovább elviseli.Bárhová ,csak el innen!Már számtalanszor megjátszottam, hogy veszekedés után elrohanok, és mindenki  keres.Keressenek csak, nem érdekel.                                 –Jézusom!- jött ki  egy alig hallható hang a számon.Egy sötét erdőben találtam magam.Fák voltak mindenhol, a növényzet zöld helyett inkább fekete volt, mindenhol gyökerek hevertek, s mindezt félbe szakította egy ösvény, melynek se eleje , se vége.Kiutat keresve hátra néztem, majd előre, de mindkét irányban csak fákat láttam.Semmi ismerős nem volt ezen a helyen.Kezdtem kicsit félni, de félelmemet felváltotta a kíváncsiság, így elindultam befelé.Nem tudtam hova megyek, vagy hogy mi vár rám, csak gondolkodás nélkül belevágtam.Jellemző rám. Már  teljesen sötét volt, a baglyok és a denevérek életre keltek, majd a szellő is elkezdett susogni.Számtalan horror filmet láttam már, úgyhogy ezek a dolgok nem igazán tudtak megrémiszteni.Meg amúgy is, egy 16 éves lány vagyok, fiús beütéssel,  kinek fájna rám a foga?Ráadásként egy erdőben vagyok, nem hiszem hogy bárki is járna erre ilyenkor. Kezemmel próbáltam kicsit felmelegíteni kihűlőben lévő végtagjaimat.Egyszer, mintha valami megfogta volna jobb lábamat, puff pofára estem.-Auuuuh- jött egy éles hang a számból.Miután megláttam, hogy csak egy gyökérbe buktam fel, megnyugodtam.Felálltam, lesöpörtem  a ruhámat, s folytattam utamat.Totálisan sötét volt, már az ösvényt is alig láttam.Mindössze annyi világosság szőtte be az erdőt, amennyit a hold fénye nyújtott.Egyre gyorsabban szedtem a lábamat, de magam sem tudtam miért.Valami belső, leírhatatlan erő késztetett rá.-Menj tovább Miara.- szavai lökdöstek.Már biztos órák óta gyalogolok, mégsem éreztem ennek egyetlen jelét sem.Lábaim csak úgy vittek, mintha tudnák, hogy hova.Ha próbáltam volna, sem tudtam volna megálljt parancsolni nekik.Valami megcsillant előttem.Megálltam egy pillanatra, hátha újra látom, de reménytelen volt, ezért tovább haladtam.Pislogásom kicsit mélyebbé, lassabbá vált, szó se róla, kezdtem elálmosodni.A alvás gondolatától, egyből rám tört az ásítások hada, de akkor ismét megvillant az a valami távolban.Szemeim tágra nyíltak, s hirtelen eltűnt belőlük az álmosság.Lassított lépteimet felváltották a gyorsak, s ismét rohantam a semmibe, mintha valamit keresnék. Egyszer csak egy elágazáshoz értem.Az út két irányba ment tovább, és fogalmam sem volt, hogy merre menjek.Fel alá járkáltam, néztem az egyik, majd a másik utat, de semmi különbséget nem észleltem a kettő között.Eszembe jutott, egy óvodás , de bevált módszer.                                                                                                         

 –Ec-pec  ki-me-hetsz hol-nap u-tán be-jö-hetsz cér……-számoltam szótagolva, hogy merre menjek.                                     –Jobbra!-jött egy kuncogó kislány hangja, valahonnan.Előlem, mögülem, vagy felőlem? Fogalmam sincs.Kérdően néztem az égre, és közben az ujjammal magamra mutattam.-Igen, te, Mia!- jézusom!Honnan tudja a becenevem?! Nem, biztosan csak képzelődök!- Na, mi lesz már?! Elindulsz végre?!- a hangja annyira aranyos és bizalomkeltő volt.Elindultam, amerre mondta, jobbra.Vártam, hogy ismét megszólal, de nem tette.Biztos, hogy csak képzelődtem.Mentem egy darabig, aztán meguntam az egészet.Az előbbi kíváncsiság, vágy, vagy bármi is volt az, elmúlt.Leültem egy farönkre, ami éppen ott hevert .                                                                                                                                                                  -Gyere, kövesd a hangomat.- hallatszódott ismét a kislány hangja.Felpattantam és próbáltam a hang irányába elindulni.-Már nem vagy messze!- szólt ismét.Pár méter után, egy hatalmas kőfal elé értem.Az egész, olyan más volt.Nem olyan fekete, komor, és rossz érzést keltő, hanem teljesen más.A hatalmas, véget nem érő falat tüskés rózsa szőtte be ,mindenhol.Szinte olyan volt, mint a tündér mesékben.

-Marha jó!- dühöngtem.- egy képzeletbeli hang miatt elbotorkáltam a semmibe….

-Teljesen jó helyen jársz.És bocsánat, de nem vagyok képzeletbeli!Itt vagyok, a fal túl oldalán, csak rá kell jönnöd a megoldásra.Nézd meg a falat!- úgy tettem, ahogy mondta.Megfordultam, majd kicsit jobban megvizsgáltam az építményt.

-Nem látok semmit, itt nincs semmi.

-Nézd meg jobban.Alaposabban, lennie kell ott valaminek.- ezzel kicsit alaposabban elkezdtem vizsgálódni.Egy-két helyen letépdeltem a rózsákat, de semmi.Próbálkoztam egy kicsit jobbra is.Ott volt egy kis rész, amit nem nőtt be a növény.Kezemmel elsöpörtem onnan a port, majd egy óvatlan mozdulat következtében elkezdett mozogni az egész.

- Úristen!- gyorsan elvettem onnan a kezem, és hátráltam pár lépést.

-Ne félj Mia, nem eshet bajod.Ez lesz az a pont..- áh ne féljek.Csak pár száz kiló tömény beton dőlhet rám, mit árthat az?! Ismét közeledtem a fal felé, majd megérintettem kicsit hosszabban.A tenyerem nyoma ott maradt, majd a nagy robogás, és mozgás következtében, egy ajtó formálódott a kőtömegben.Megérzés szerűen az előbb keletkezett tenyérnyomba helyeztem kezemet, s a kapu kinyílt.Körbenéztem, lát e valaki, s miután meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok, beléptem.

-Szia- hallottam ismét a kislányt, majd szembe találtam magam a hang gazdájával is.Egy körülbelül 150 cm magas,vékony, szőke,fürtös hajú, kék szemű  teremtmény állt előttem.Körülötte kisebb fény ragyogott, hátán pedig nagy fekete szárnyak helyezkedtek el.-Hogy micsodák?!Igen, szárnyak!-vitatkoztam magammal.Annyira közelinek éreztem, pedig még soha életemben nem láttam őt.Mosolya, olyan ártatlansággal teli volt.

-H-hello.-dadogtam.Valahogy, az eddigi bátorságom tovaszállt.Itt hagyott.

-Nem kell félned, már nagyon vártalak.-tényleg?! jó tudni.

-Ki vagy te?! És miért feketék a szárnyaid?-próbáltam magam összeszedni.

-Engem is Miaranak hívnak, pont mint téged.Ugye,  milyen szép név?!- bólogattam  folytatást várva.-Ja, a szárnyaim.Eredetileg fehérek voltak, de...de már nem azok.

-Én hogy kerülök ide?!- minél hamarabb szerettem volna innen eltűnni.Valami nem tetszik nekem ezzel a hellyel kapcsolatban.

-Azért vagy itt, hogy megszabadíts engem az átoktól, mert elátkoztak.Ezért feketék a szárnyaim.Most, hogy te itt vagy, újra vissza kaphatom a régieket.-  én egy szóval sem mondtam, hogy bármiben is segítek neked.

-És mikor mehetek haza?!- kezdtem egyre idegesebb lenni.

-Haza?!-kacagott gonoszan.Valami megváltozott.A hangja teljesen más lett, szemei a szép világosból átváltoztak sötétté.- soha nem fogsz innen haza menni!Szépen itt maradsz, hogy az átok elmúljon.

-Soha!- ordítottam oda, majd futni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta.Ő utánam, bár inkább repült, mint futott.Egyre lassabbnak éreztem magamat, amíg őt gyorsabbnak.Azt hittem nem bírom tovább, de akkor hirtelen repültem. Igencsak nehézkesen ment, de repültem.Még mindig a nyomomban volt, de már jó pár méterrel lemaradva.Hátra pillantottam, hogy megnézzem mennyire van tőlem, de akkor valami keményet éreztem magam előtt, és lezuhantam a földre.Megpróbáltam felállni, és futni, de a lábam ismét beakadt valamit.Felnéztem, s ő ott, éppen értem nyúlt…

-Miara!Miara drágám kelj fel, hasadra süt a nap!-anya finom hangját hallottam fülemben csengeni.

-Anyuu!! -nyomtam két,három, talán négy puszit az arcára, majd megölelgettem.-sajnálom, hogy tegnap úgy beszéltem veletek!-Anyával megbeszéltem a tegnapi dolgokat.Kiment, majd vettem egy nagy levegőt, s hátradőltem az ágyamban:-Ez csak egy rossz álom volt!

Utolsó vagy sem, köszönöm mindent!♥

Hey everyone!

Annyiszor próbáltam már leülni, és megírni egy kis sztorit...annyiszor próbáltam magam rávenni, de nem ment.Annyiszor gondolkoztam.A fejemben megszületett egy alap, ami, amikor leakartam írni elszállt.A mai estém is így kezdődött.Elkezdtem.Azt hittem, hogy tudom folytatni, de nem ment.
Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy a blogot bezárjam.Ezt már a másik blogomon is láthattátok.
Ezt nem azt jelenti, hogy törölni fogom,.Semmiképpen sem!! A blog megmarad, bármikor feljöhettek, és visszaolvashattok.Egyszerűen nincs ihletem, és nincsenek olvasóim akik ihletnének.Előfordulhat, hogy néha-néha amikor hirtelen eszembe jut egy sztori, megosztom veletek itt, de nem fogok már ígérgetni semmit sem.Lesz amikor lesz!Köszönök mindent, bízom benne, hogy még folytatjuk ezen a blogon!
Utolsó mondat ként annyit mondanék, hogy büszke vagyok erre a blogra, az össze történetével együtt.Még az elején lévő, helytelen,ocsmány sztorikra is. :')


'*Hi my sweetie readers!*

Az utolsó, vagy sem, még nem igazán tudom, de mindképpen itt van egy újabb kis sztori.Sok hozzáfűzni valóm nincsen, nem fogok nagy bocsánatkérésekbe esni.Nem volt időm és erőm sem írni.Egyszerűen leültem és kényszerítettem magamat.

Április huszonötödike, egy szerdai nap volt.Már mindenki javában a hétvégéjét tervezgettek, amíg én könyvembe bújva, egy másik világban jártam.A nyüzsgő folyóson végighaladva beültem a terembe ahol, a következő órám kezdődött.A másvilágból, még az iskolacsengő üvöltő hangja sem tudott kirázni.Csak akkor emeltem fel a fejemet, amikor a tanár lecsapta az asztalra a naplót, nagy morgás közepette.Ekkor becsúsztattam a táskámba könyvemet,majd elővettem a felszerelést.Az óra gyorsan eltelt, egyesek oda sem figyeltek, csak a tanár számára ártatlan papírzsepiket dobálták, teli s teli üzenetekkel.'

Merry Christmas and a happy new year...:3

Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!<3

Blogverseny- Második helyezés

Hi my dear readers!
Ismét itt vagyok, de sajnos nem egy újabb történettel, hanem a blog versenyen elért helyezésével.Méghozzá nem is olyan rossz helyezés, második.Nagyon köszönöm a türelmeteket, lassan tényleg megpróbálok összehozni valamit, de inkább nem ígéret semmit sem..Nagy tapsot kérek a mi drága Elizánknak, hiszen ha ő nem lenne, nem érhettem volna el második helyezést!Nem is szaporítom tovább a szót, tényleg nagyon örülök ennek a helyezésnek, és még egyszer nagyon köszönöm a verseny házigazdájának is!
További jó olvasás Lisa! ××

Továbbá megtekinthető ITT!!

"Vélemény: A fejléced nagyon tetszik, teljesen rendben van, semmilyen fajta hibát nem találtam benne.Szép az emberek kivágása, az összemosás is szépen van kivitelezve és a cím betűtípusa is elnyerte a tetszésemet.Ami már nem jött nagyon be, az a sima blogháttér.Nagyon sok fajta van, nyugodtan tudsz választani számtalan háttér közül, ami megy a fejléced stílusához.Valamint a modulok sem tetszenek nagyon, túl egyszerűek.HA esetleg nem értesz hozzá, nyugodtan kérj segítséget valamelyik Blog desing-os oldaltól, biztos szívesen segítenek benne!Ennyit szerettem volna csak mondani a blogod kinézetéről.Gratulálok az elért, 2. helyezésedhez!"

Közérdekű!

Drága olvasóim!

Régen volt új rész, és egyenlőre nem is lesz.Nem sorolom a teendőimet, szerintem tudjátok enélkül is.Kicsit csalódtam, hogy a legutóbbi részhez, csak egy komment érkezett, valamivel azért többre számítottam.Nem kis energiát fordítottam a megírásához, de nem aratott sikert.Na, mindegy, talán majd legközelebb.Viszont most, egy novella versenyre készülök.Ezért nem írok új részt, hanem az eredményhirdetés után kiteszem ide.

Szerintem nem lett valami nagy szám.Már majdnem készen van, de nem érzem jónak.Elsőre sokkal könnyebbek tűnt a megírása, most viszont....Pedig a téma stimmel és van is hozzá egy történet a fejemben.Csak le kellene írni , valahogy.Sajnálom hogy most nincs új rész, de addig is olvassátok el visszamenőleg a kedvenc sztoritokat.

By:Lisa N.×××

A dream came true

Drága Olvasóim!

Bocsánat a sok késésért, meghoztam az új részt.Nincs +1, de ez felér kábé három sztorival.De ettől függetlenül, lehet, hogy hozok valami kis pluszt.Kaptam két új kritikát, amik hamarosan megtekinthetők lesznek, a szokásos fülben.És wow*-* 8 követő.Nagy szépen köszönöm Nektek, imádni valóak vagytok!Ne lepődjetek meg, ha más név lesz a bejegyzés alatt, mert névváltoztatást fogok végre hajtani, de majd meglátjátok!Remélem tetszeni fog, ez a történet.Én imádom.Kérlek titeket, hogy aki elolvasta ikszelje be a bejegyzés alatt, hogy "Olvastam".Nagyon örülnék a kommenteknek is, hogy tudjam tetszett-e.Remélem, megléptek egy-két komival.Na, de nem is húzom tovább a szót.

Jó olvasást! 

-Lisa!!? Lisa ébresztő, egy óra múlva indul a vonatod.-szólt apa a konyhából.

-Kelek már.-ezzel nagy nehezen kikeltem az ágyból és szememet törölgettem, hogy eltűnjön belőle, a reggeli homály.Még mindig nem tudom elhinni.Párisba megyek,én Elisa Horan, elutazom álmaim városába.Felvettek a táncos suliba.Olyan, mint egy álom.Egy álom, ami valóra fog válni.Hálás vagyok a

szüleimnek,akik mindig mellettem voltak, mikor felakartam adni és mindenkinek aki segített e cél elérésében.Gondolataim szárnyalásából, apukám, kissé feszült hangja rántott ki.

-Lisa!!!!Vissza aludtál?Nem szólók többször.

-Már öltözök, mindjárt készen vagyok.-ezzel magamra kaptam egy fekete,mély ülepű gatyát,egy fekete  'I ♥ Dance" feliratú, félvállas pólót, lábamra, pedig fehér,kövekkel kirakott cipőmet húztam.Szőke hajam összefogtam, arcomra alapozót kentem fel,majd egy kis púdert.Szemem szokásomhoz híven, kihúztam, majd egy kis szempilla spirált csempésztem fel.Felkaptam a kedvenc Eiffel tornyos nyakláncomat, a telefonomat, majd a bőröndömet, és lerohantam Apáékhoz.Anya már megterített a reggelihez.Frissen sült,még forró Girellá-t ettünk, mivel ez a kedvencem.Láttam Anyán, hogy mondani akar valamit,és sejtéseim szerint eljött a búcsú ideje.

-Lisa drágám, tudod, hogy nagyon szeretünk és ide bármikor visszajöhetsz.Ha esetleg nem tetszene az iskola,vagy nem jönnél ki a többiekkel, csak gyere haza.-folytatta volna Anya, de közbe vágtam.

-Anyu!Nem tántorodok vissza.Ilyen lehetőséget csak egyszer kapok.Ez az álmom.Tetszeni fog, nyugi.És egyébként sem barátkozni megyek oda!!- kicsit magasabbra vettem a hangnemet, így csend következett be.

-Ki kér még egy falatot?- próbálkozott Apa, a csend megtörésével,sikertelenül.

-Sajnálom.Nem akartam kiabálni,de megleszek.Nem kell ennyire aggódnod.Minden megfogok tenni, és nem nem adom majd fel, az első akadálynál.-próbáltam hitegetni Anyut, mert nem szeretnék haragban elválni.Azt hiszem sikerrel jártam, édesanyám arcán felcsillant egy mosoly, majd apáén is.Nem maradhattam ki a sorból, így csatlakoztam.

A falra néztem,ahol az óra volt.Majd rájöttem, hogy indulnunk kell.Szóltam Apának, mert ő visz ki a reptérre.Megöleltem, megpusziltam Anyuci-t.Tőle a legnehezebb elbúcsúzni.Elhatároztam, hogy gyors búcsú lesz, de nem ment.Csak percekkel később engedtük el egymást.Utána gyorsan arrébb is álltam, nehogy újra egymásra boruljunk.Felmentem az emeletre, és elköszöntem öcsémtől.Korán volt még, így Eliot-tot, az ágyában szundikálva találtam.Hatalmas puszit nyomtam arcára,megsimogattam, puha kis arcocskáját, és elindultam lefelé.Lent,már várt Apa.Amíg fent voltam, berakta a kocsiba a bőröndöt.Beültünk a kocsiba, majd onnan integettem, ajtóban álló Anyukámnak.Beindult az autó,majd lassan elindultunk.Láttam, hogy Anya szeméből könnycsepp gördült ki, de ahogy haladtunk,eltűnt, így az fájdalmas érzés csillapodott és egyre csak kezdett elterjedni testemben, az izgatottság.

Teljesen hatalmába kerített.Nem tudtam másra gondolni, hogy az éjszakámat már Párizsban fogom tölteni.Megérkeztünk a reptérre.Apa kiszállj, kivette a csomagot,majd ideadta nekem.Láttam rajta, hogy majdnem könnyezik, de büszkesége miatt visszafojtotta.

-Hát eljött az idő.Hiányozni fogsz Apa.Nagyon hiá.....-folytattam volna,de a torkomba egyre csak növekvő gombóc megakadályozta.

-Te is nekem.Nagyon szeretlek, és büszke vagyok rád.Büszke vagyok,

hogy az én lányom, küzdött azért, hogy elérje a célját, és sikerrel járt.Tudom, hogy helyt fogsz állni, mert erős vagy.Vigyázz magadra.

-Kedves Utasaink.A Párizsba induló járatra, kezdjék el a beszállást.

-Indulnom kell.Szeretlek Apa.Szia.-ezzel elindultam az ajtó felé, de még egy utolsó pillantást vetettem Apára.

Elvették a jegyemet, majd bementem és elfoglaltam a helyemet.Amint felszálltunk, elővettem a zenelejátszómat, majd indítottam egy zenét.Nem néztem meg, hogy mi lesz az, csak rányomtam.

Kellemes meglepetés ként Natalia és LMFAO hangja csendült fel, egy igen táncolható számmal.

"Champagne showers

Champagne showers

We pop pop pop it in the club

We light it up 80 hour, 80 hour

Let the party rock!"

Szívem szerint ott, nyomban, ropni kezdtem volna, de kénytelen voltam visszafogni magamat.Amikor meghallok egy zenét, egyből megmozdul bennem valami,érzem, hogy táncolnom kell.Eggyé akarok válni a zenével.Imádom ezt az érzést.Egyszerűen felülmúlhatatlan."Táncos szív, táncos lélek, táncos leszek amíg élek." Szerintem én azért születtem, hogy táncoljak.Biztos vagyok benne.

                                                                    •••

-Hölgyem.Hölgyem!-szólított egy lágy, női hang.

-Igen? Mi történt?-mondtam kicsit zavarodottan.

-Megérkeztünk.Végállomás.

-Úgy érti, Párizsban vagyunk?-A nő kuncogott egyet, majd eltűnt.

Te jó ég!Ezek szerint végig aludtam az egész utat.Gyorsan össze szedtem magam, és a cuccaimat.

Megnéztem megvan-e minden holmim, és leszálltam a gépről.Már maga a reptér is gyönyörű volt.

Bementem az Aulába, majd pár percig, csak nézelődtem.Annyira szép volt minden.Az egész hely, aranyszínben pompázott.Kinézelődtem magam, és készítettem pár képet,majd hívtam egy taxit.Mire kiértem már meg érkezett az autó.Külseje fekete volt, és sárga csíkok voltak rajta.Belseje szintén fekete volt,az ülés bársonyból,és az egésznek kürtöskalács illata volt.Az utcák zsúfoltak voltak,tele s tele emberekkel.

-Hölgyem megérkeztünk.-szólt a taxis.Kifizettem, majd kiszálltam.Először egy hotelben szállok meg, majd keresek egy albérletet.Bementem az említett, Paris Moa hotelba.Itt is, mint a pályaudvaron, arany és fehér színben pompázott minden.A falak fehérek, néhol, a város nevezetességeinek festményével.Jobbra volt egy étterem szerű, balra pedig, a lépcső mellette a liftek,majd a mosdó.Szemben velem,pedig a recepció.Odamentem,majd elkértem szobám kulcsait.A 23-as szobát kaptam a harmadikon.Odaadták a kulcsokat,megköszöntem a hölgy kedvességét, majd a lifthez igyekeztem.Nem voltam egyedül,egy idős hölgy, és egy fiatal házaspár is beszállt.Felértünk a harmadikra, majd balra kellett menni a hosszú folyosón, hogy a szobámhoz érjek.Tizenkilenc,huszonegy,  huszonhárom.Ezzel meg is találtam a szobámat.Beletettem a zárba a kulcsot,elfordítottam, majd kitártam az ajtót.A látvány ami fogadott, egyszerűen leírhatatlan.Becsuktam magam mögött az ajtót, és beljebb léptem.Velem szemben volt egy kanapé,és tv.Balra, és jobb oldalamon egy-egy ajtó.A bal kezemnél lévő a hálóhoz vezetett.Bent egy francia ágy,két oldalán éjjeli szekrények,fölötte olvasó lámpa,balra tőle szekrények.A jobb kezemnél lévő ajtó, egyenesen a fürdőbe juttatott.Beljebb lépve, egy hatalmas káddal találtam szembe magam,mellette egy zuhanyzófülke és egy pipere helység ékeskedett. Innen kilépve,a nappali felé vettem az irányt,ott balra a konyha felé.Az egész csodaszép volt.Nem véletlenül öt csillagos hotel.Az emberek pedig, nagyon aranyosak.Kipakoltam,majd egyenesen a fürdő felé vettem az irányt, és vettem egy gyors zuhanyt.Felöltöztem, majd lementem kajálni.Már késő délután volt így nem szerettem volna messzire menni, így csak a környéket fedeztem fel.

Másfél óra séta után, visszamentem.Amint  átöltöztem, az ágyhoz rohantam,talán fél percbe sem telt, s már aludtam is.

Reggel, kilenc körül felkeltem,lezuhanyoztam,majd felöltöztem.Egy kék,szaggatott farmert vettem fel, hozzá pedig citromsárga,selyem anyagú felsőmet és szürke telitalpú szandálom.Felkaptam fontosabb cuccaimat, ezek között a fényképezőgépet.Bejártam a várost, megnéztem a nevezetességeket.Nevezetességről jut

eszembe.Jártam az Eiffel toronynál is.Élőben teljesen más, sokkal nagyobb, mint a képeket.És sokkal káprázatosabb is.Több tucat fényképet készítettem.Ez a nap is eltelt, és már nagyon sok mindent láttam a városból.Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok.Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire elbűvölő ez a hely.Este beszéltem Apáékkal.Már nagyon hiányzott a hangjuk,és a lényük.Kifaggattak ám rendesen, szülőkhöz híven.Elköszöntem tőlük,majd lefekvés előtt, átküldtem nekik pár képet.Lecsuktam laptopom tetejét, majd eltettem magamat másnapra.

Az ébresztő csörgésére ébredtem.A nap még csak ekkor kezdett felkelni, így korán volt.Kikeltem a pihe-puha, meleg ágyacskából és főztem egy kávét,majd még egyet.Megittam mindkettőt, s már kevésbé fáradtan, felöltöztem.Nem volt kedvem kiöltözni.Fekete cicanadrágot kaptam magamra, rózsaszín pólót, -melyen egy maci volt- és barna mamusz szerű lábbelimet.Felnyitottam a laptopomat, majd albérletet kerestem, de egyik sem volt számomra megfelelő, így abba hagytam a keresést, és bementem az iskolába.Kívül fehér falak, ugyanilyen színben pompázó ablakokkal.Belül egy hatalmas helység fogadott,amely nem éppen egy iskola kinézetére hasonlított.Balra , egy portást véltem felfedezni, odamentem.

-Jó napot.

-Elisa Horan-hez van szerencsém?- szólt hozzám kérdően.

-Igen, de maradjunk a Lisa-nál.Az Elisa-t nem szeretem.-vettem kicsit barátságosabbra a hangnememet.

-Jöjjön, körbe vezetem.-majd követni kezdtem.

Néhány kanyar, és pár perc séta után egy széles folyosóhoz érkeztünk, ami tele volt ajtókkal.Innen-onnan hangokat lehetett hallani.Az ajtókon felíratok voltak, különböző csoportok neveivel.Benéztünk egyes termekbe, ahol éppen órák volt.Fantasztikus az egész.Balerinák,Társas táncosok,Aerobikosok, és még több tucat más táncos.Mind egy helyen, egy cél érdekében.Megkerestem a saját termemet, Hip-Hop felirattal, de több szakra jelentkeztem.Így más termekben, más csoporttal is táncolhattam.Bementem életem első próbájára.Az oktató beszámolt, a szívem egyre hevesebben kezdett zihálni, majd elindult a zene.Mindenki egyszerre mozgott,mintha egymás árnyékai lettek volna.Hihetetlen.És én ide tartozom, hozzájuk.Itt mindenki profi,eltökélt,és vidám.

                                                                                     •••

Gyorsan teltek a napok,hetek, majd a hónapok.Egyre jobban beilleszkedtem.Megkaptam az első kupámat, a suliban.Barátokat szereztem.Már  egy éve élek itt.Csak egyszer voltam otthon ez idő alatt.Nagyon imádok itt mindent, de ettől függetlenül nagyon hiányzik a családom.

Eltelt egy év, eljött az idő.A sorsdöntő pillanat, elbukok, vagy híres táncos leszek.A félelem,izgalom és a kétség uralkodik fölöttem.Elfolyt engem.Sírni tudnék, de mégsem megy.Csak gyakorlok,és felveszem az állmosolyt, így ez emberek azt hiszik, teljesen nyugodt vagyok.Egy lány tegnap elájult,ma egy másik eltörte a lábát.A harmadik teljesen kivan.Mi lesz, ha holnap én leszek a helyükben?Mindenki feszült, hisz akármilyen profik vagyunk, csak párunk álma teljesülhet.Ötszáz diákból, kétszáznak sikerülhet, azok közül is csak páran lesznek a csúcson.A maradék háromszázzal mi lesz?Depressziós lesz,fájni fog neki, de az idő begyógyítja sebeiket.Persze sosem fogják elfelejteni, ezt az időt.Azt amikor reggeltől estig próbáltak,amíg össze nem estek.Holnap ilyenkor, már tudni fogom az eredményt.Itt lesz a családom,a tanáraim,a közönség és a bírák......- fejemet ellepték a gondolatok, de egy idő elteltével sikerült nyugovóra térnem.

Well you done done me and you bet I felt it......

Riadtam fel ébresztőm finom hangjára.Imádom ezt a zenét.Olyan vidám, és most, életem döntő pillanata előtt két órával, szükségem van erre.Erre a valamire, ami felvidít.Kipattantam az ágyból, lezuhanyoztam, hogy felfrissüljek.Nem reggelizhetek, és még kávét sem ihatok, így marad a sima víz, de abból is csak egy picuri.

Felvettem egy köntöst, majd elkészítettem hajamat.Copfba kötöttem, a fejem tetejére, és olyan szorosan meghúztam, amennyire csak tudtam.Tettem bele pár hullámcsatot, majd belakkoztam, így biztos nem fog szétjönni.Előkerestem fellépő ruhámat, ami egy lenge,mély ülepű nadrágból, és egy laza trikóból állt, ami két oldalt jól kivan vágva.Felvettem, majd lábamra húztam tánccipőmet is.Vetetem egy utolsó pillantást telefonomra, a házra, mintha ezt utoljára tenném.Bezártam az ajtót, majd elindultam.Két perc múlva visszamentem, mert rájöttem, hogy a táskám ott maradt.Felvettem, és végre elindultam, anélkül, hogy bármi lemaradt volna.

Tíz perc séta után megérkeztem.Egészen eddig a pillanatig izgalom mentes voltam, de most, mint égből a villámcsapás, görcs állt a gyomromba.Vettem egy nagy levegőt, majd besétáltam.Már jó páran megérkeztek.Volt aki gyakorolt, de akadt olyan is, aki szundikált,telefonált vagy a nézősorban ült.Az elkövetkező 20 perc nagyon gyorsan elreppent.A táncosok megérkeztek, a nézősör megtelt, a bírák elfoglalták helyüket, majd a reflektor fények kezdtek el pislákolni.A szóvivő a színpadra lépett.Elmondta rövid bevezetőjét, majd az igazgató beszélt."Fogadják szeretettel az iskola végzős tanulói vizsga előadását.."-eszméltem fel, amikor az igazgató lezárta beszédét.Ma három tánc ág tart bemutatót, a többi három csoport már tegnap levizsgázott.Ma a balerinák,aerobikosok és a hip hop táncosok jönnek.Csendben figyelgettek, ahogy az első részt lezajlott, majd ahogy a második.Gyönyörűen táncoltak, egyszerűen elcsodálkoztatták a közönséget.Egy kis szünet után megkezdődött a harmadik rész.Páran már végeztek is, köztük Marie,Mihael és Danielle.Végig csinálták, mindenféle hiba nélkül.Velük voltam leginkább jóban, a csoportból.Gratuláltam nekik, ölelkeztünk és trécseltünk egy kicsit.

-A színpadra szólítom, Lisa Horan-t.-ordította a mikrofonba.

-Fuuuu...menni fog Lisa,menni fog, megtudod csinálni, képes vagy rá.-biztattam magamat, majd a színpadra rohantam.A reflektorfények majd ki világították a szememet, a közönségből szinte

semmit sem láttam.Ott álltam, egyre feszültebben.A zene elindult.Lábaim táncra keltek, a zenével mozogtak.Az elején kicsit félénken,lefagyott arccal, majd később egyre bátrabban, vidámabban.Kizártam mindenkit, csak a zene volt és én.Csak mi ketten.Kezdtem élvezni amit csinálok, ezt a közönség is észrevette.Még a közepénél sem jártam, de hatalmas taps fogadott.A végén már nem láttam semmit, csak a fülemre tudtam támaszkodni.Véget ért a zene, a közönség tapsviharban tört ki.A szívem dobogása lassan, kezdett a normális kerékvágásba térni.Meghajoltam, majd lementem a színpadról.Leültem és próbáltam teljesen megnyugodni, amíg a többiek előadása is lezajlott.Eljött a pillanat.Mindenkit a színpadra hívtak.Elküldtek 12 embert, majd újabb 12-őt, s legvégül 30-at.Már csak én, és 29 társam álltunk a színpadon.Nevetgéltem, és már a sírás kerülgetett, mert biztos, hogy levizsgáztam.Elértem célomat, kemény munkával.Fárasztó volt, de megérte.

-Biztos hallottatok róla, hogy vannak különösen jó diákok, akik kapnak némi pénzösszeget, hogy elindítsák pályájukat.És ezen felül kap kupát,oklevelet, és feltüntetjük iskolánk falán, valamint világszerte a legjobbak közé mondhatja magát...-ezek a szavak, nálam süket fülekre találtak, mert a sikeres vizsgámmal voltam elfoglalva.

-Három diák kapja meg idén, ezt a díjat.A felsorolást hátulról kezdjük, szóval az legjobb nevét utoljára fogják hallani.

-Marie Grand, Melissa Clark.15 éves nincs legjobb e ágban.Idén viszont büszkén jelentjük ki, hogy a legprofibb táncosunk, nem más, mint..... Lisa Horan...- tapsoltak,fütyültek, majd a nevemet ordították..

-Lisa, nyertél!- mondta egyre több hang, mire lassan kezdett eljutni tudatomig.

Erre a zenére táncol Lisa! *-*

-Váááááááááááááááááááááááááááááááá... ez nem lehet igaz.-sikítoztam össze-vissza.Közben egyik szemem sírt a másik nevetett.Én? A legjobb? Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer elérhetem ezt.Már az nagy dolog volt, hogy eljöhettem ide,megpróbálhattam és hogy levizsgáztam.Soha, de soha nem fogom ezt a napot elfelejteni, és ezt lehetetlen meghálálni bárkinek is, aki segített.Sírtam,nevettem,visongtam...majd muszáj volt szólnom pár szót.

-Huh.Nem is tudom, mit mondhatnék.Köszönöm mindenkinek.Ez az egész hihetetlen és fantasztikus.Büszkén mondhatom, ez életem legszebb napja.

Lisa N.