The time

*Bu husik:3

Nem gondoltam volna, hogy újra itt kötök ki, de megtörtént. Nem sokat szeretnék erről beszélni, a lényeg, hogy a blogot nem zártam be, hátha egyszer majd újra lesz ihletem, és tádám itt vagyunk! Egy barátnőmtől kérdeztem meg, hogy szerinte kitöröljem a a régi - elég ciki - írásaimat, mire azt felelte, hogy ne, mert azok is tőlem származnak, hozzám tartoznak, és megmutatják azt, hogy mennyit fejlődtem, így nem törlöm ki őket! Mostanság elég sok dolog történt velem, új környezet, új barátok, új élmények. Sok körülöttem lévő ember életébe nyertem betekintést, és ez megihletett. Egy novella keretein belül hoztam el nektek az előbb említett élményeket, ami őszintén megvallva elég szomorú és beteges lett. Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem teszem! Mondta valaki, hogy a művészek normálisak? Nem! Szinte minden filmben, és könyvben bolondnak ábrázolják őket, és van benne valami. Szóval, nyugodtan tartsatok nem normálisnak, bevállalom! Gondoltam, egy új kinézet is ráférne már a blogra, szóval most maximálisan megújultunk!

U.i: A versek között is van szabálytalan, rímtelen vers. Na, akkor most ez egy szabálytalan novella. Valaki megérti majd, valaki pedig befejezetlennek fogja érezni. Másban kérdések merülnek majd fel, de sebaj, ez volt a célom! Ölel Titeket : Lisa Nowell xx

***

A vonat ablakából bámultam a rideg, lassan télies időjárást. Megválaszolatlan kérdések milliói lepték el gondolataimat. Nem tudtam, jobban mondva nem értettem, hogyan történhetett ez, de legfőképpen, hogy miért? Lelkiismeret furdalás gyötört, arra gondoltam, hogy én vagyok a hibás mindenért. Biztosan tettem valami olyat, vagy csupán elviselhetetlen vagyok. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, vagy, hogy kéne e egyáltalán tennem valamit. Képtelen voltam egyetlen percre is arra koncentrálni, amire kellett. A tanórák többségén csak bambultam ki a fejemből, bár ez még a jobbik eset volt. A rosszabbik, hogy az álmatlan éjszakák után rettentően fáradt voltam, és hol tudtam volna nyugodtabban aludni, mint az iskolapadban? Igaz, hogy még csak most kezdődött, de mikor lesz már ennek vége? Ennek a marcangoló érzésnek, ami beborítja mindennapjaimat. Nem tudom helyes e meg nem történté kívánni ezt az egészet, lehet, hogy így kellett lennie. Ahogy a mondás szól ’ minden rossz után következik valami jó’ . A francba a mondásokkal! Nem érdekel semmi és senki, csak Ő. Ő, aki elfeledtette velem a betegségemet, minden gondomat. Ő nincs, a gondok pedig újra visszatértek, de ez érdekel a legkevésbé. Elment. El – ment. Itt hagyott, pedig azt ígérte velem lesz. Itt hagyott, pedig azt mondta; szeret. Itt hagyott, pedig szükségem lenne rá. Emlékszem az első percre, amikor először megláttam, már akkor más volt, mint a többi. Szerény kis társaságban beszélgettünk, amikor zöld rövid nadrágjában  és krémszínű trikójában közelített. Ránéztem, és ő is rám. Gyönyörű barna szemei a később már természetessé vált módon csillogtak. Arcán ülepedő sunyi mosolya belopta magát a szívembe. Majd amikor először megszólalt rájöttem, hogy hangja, az idáig hallott összes hang közül a legmegnyugtatóbb és legszebb muzsika a fülemnek. Testemet átjárta a bizsergés. Nem beszéltünk sokat, még is különleges volt. Igen, ez volt az első pillanat, de sajnos, már soha nem érezhetem azt, amit akkor. Soha. Soha többet. Egyszer mindennek vége. Tudtam, hogy nekünk is végünk lesz, de sosem mertem belegondolni. A gondolat, hogy egyszer idegenek lesztek egymásnak, nem ölel és puszil meg minden találkozáskor. Nem mondja, hogy hiányoztál. Nem néz rád többet azokkal a gyönyörű szemeivel. Nem mosolyog rád, azzal az elbűvölő mosolyával. Nem csitít el többet finom csókjaival. A gondolat, hogy egyszer másé lesz, a lehető legrosszabb rémálom a földön. Tudom, nem ezekre kellene gondolnom, hanem a szép emlékekre, de még sem megy. Olyan nehéz. Nehéz beletörődni abba, hogy elveszítettem, hogy soha többet nem lesz az enyém, vagy abba, hogy majd másé lesz. Másra fog úgy nézni, ahogy egykor rám. Nem is tudnám pontosan kifejezni azt, amit érzek. Egyszer dühös vagyok, máskor szomorú, előfordul, hogy magányos. A szerelem egy tág fogalom, amit nem lehet szavakkal leírni. Mindenkinél máshogy jelentkezik, mindenki máshogy érzi. Egy biztos; ha éreztél már pillangókat repdesni a hasadban, vagy elkezdett remegni a lábad, és azt hitted, hogy ott helyben esel össze, amikor megláttad, akkor voltál már szerelmes. Még mindig ezt érzem, amikor meglátom, vagy elmegy mellettem. A korábban érzett harag, vagy utálat – bár nem mondanám utálatnak, csupán düh és értetlenség – átváltozik valami egészen mássá. Hiába, hogy tudom, már vége, nem tehetek az érzés ellen semmit. A szívünk és az eszünk két teljesen más dolgot diktál, és csak akkor hallgatunk az eszünkre, amikor a szívünk már romokban hever. Igen, sajnos így van. Romokban hever, és nem csak a szívem, hanem az egész testem és lelkem.

„ – Nem fojtathatjuk tovább. – Nem fojtathatjuk tovább. Nem fojtathatjuk tovább – Nekem ez már nem megy. – Nekem ez már nem megy. Nem megy. Nem megy. „ – Egyetlen egy mondat, amitől egy világ romlott össze bennem. Egy gyönyörű álomvilág, ahol csak ő és én voltunk. Láttam magunkat, ahogy együtt karácsonyozunk, bemutatjuk egymást a szüleinket, ahogy eggyé válunk, és most hol van ez? Sehol. Vége. Azt hiszem megtanultam, hogy a kis szavak milyen nagy jelentőséggel bírnak. Egy – egy apró, számunkra talán jelentéktelennek tűnő szóval, vagy hangnemmel bántunk meg olyan embereket, akik közel állnak hozzánk. Barátok, testvérek, vagy szülők, csak jót akartak. Valami meleget éreztem arcomon végigfutni, mire ösztönösen odakaptam a kezem. Annyira belefeledkeztem gondolataimba, hogy észre sem vettem könnyeimet. Táskám mélyéről próbáltam összekaparni egy papír zsebkendőt, ami reménytelen volt, tudva, hogy mindig elfelejtek betenni a táskámba. 

- Tessék. – nyomott a kezembe egy papír zsebkendőt a szomszéd oldalon ülő idős hölgy. Nem jöttek szavakra a számra, így bólintottam, majd megpróbáltam rendbe szedni magam. Miután elkészültem megbizonyosodtam róla, hogy a következő állomáson le kell szállnom és felvettem a cuccaimat. Amint leszálltam megcsapott a zord szél.  Szüleim, öcsém, és bátyám viszont ennek ellenére hatalmas mosollyal arcukon indultak el felém. Tudtam, hogy nem láthatják rajtam, így vettem egy mély levegőt és elővettem erőltetett mosolyomat.

A hazafele úton faggattak, én pedig válaszoltam a kérdéseikre, meséltem és képeket mutogattam.  Otthon szerettem volna megszabadulni mindenkitől és bedőlni a már jól megszokott, meleg ágyikómba, de nem hagyták, hogy ilyen gyorsan megszabaduljak tőlük. Anya a délután folyamán gondoskodott róla, hogy legyen mit ennem, így muszáj voltam leülni vacsorázni. Elém tette a tányért, én pedig mereven bámultam rá. Ezt most meg kéne ennem? Nekem, komolyan? Amint az ételre gondoltam hányingerem lett. Eszembe jutott a vasárnap este. Az, ahogy leültetett, ahogy elrohantam, az arca, a szeme, a pillanat, az, hogy vége. Hányingerem lett és tudtam, hogy képtelen leszek egyetlen falatot is letuszkolni a torkomon. Nem ment. Annyira friss és fájdalmas volt még ez az egész, persze ők nem tudhatták. Ránéztem anyura, aki csalódottan vette észre, hogy nem fogom megenni a kaját, amivel egész délután bajlódott. 

- Tényleg nem vagyok éhes, csak fáradt, de az nagyon. – ezzel felálltam és ott hagytam őket. A szobámba érve szabályosan bedőltem az ágyba és lehunytam a szemem. Ismét emlékek milliói törtek a felszínre, hogy még egyszer belém döfjenek.

A nagy lelki szenvedésem közepette elaludhattam, mert reggel ugyanabban a pózban és ruházatban ébredtem, ugyan ott, ahol tegnap feküdtem. Miután tudatosult bennem, hogy hol vagyok, az első dolgom az volt, megnézzem mennyi az idő. Kereken tíz óra volt, csodás. Kikászálódtam az ágyból, kerestem egy törölközőt, majd vettem egy forró zuhanyt. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem a csobogó víz alatt, de nagyon jól esett. Végre átjárt a kellemes, forró víz, ezzel egy kis szeretetet nyújtva kihalt, elfáradt testemnek. A zuhanyzás befejezte után kikaptam szekrényemből a fekete tréning nadrágomat és hozzá egy szintén fekete passzos pólót. Ezt egy színben passzoló zoknival és a mamuszommal párosítottam. A szennyeseket gyorsan kivittem a fürdőbe és kicsit rendbe tettem a szobámat. Előkerestem kedvenc bögrémet és lementem a konyhába, hogy igyak egy forró teát. Anyuék már javában készültek a pénteki bevásárlásra, úgyhogy nem igazán foglalkoztak a jelenlétemmel. Elkészítettem a teát, majd felmentem kis zugomba, ahol előkerestem fülesemet és beültem az ágyba. Lejátszómon automatikusan a legutóbb játszott zene, a twiligthból ismert River Flows in you című szám indult el. Valahogy idáig nem igazán hallgattam zongoradarabokat, most mégis olyan sokat jelent nekem. Tudom, hogy bárhol, bármikor meghallom ezt a dalt ő fog eszembe jutni róla. Ő, és az emlékek. Furcsa kiejteni ezt a szót, valahogy mindig fájdalmas, pedig mindenkinek vannak jó és rossz emlékei is, de valahogy az emlék az elmúlást jelképezi épp ezért kelt rossz hatást. Emlékezni valamire, egyenlő tudni, hogy az már elmúlt, és soha többé nem megismételhető cselekmény. Emlékezni valakire, egyenlőre tudni, hogy ő már elmúlt, és soha többé nem lesz veled. Elmúlás. Egyből rossz dologra gondolunk, pedig ez az élet rendje. Megszületünk, majd meghalunk. Elkezdődtünk valahol, majd egyszer végünk lesz, ahogy mindennek. Minden jó és rossz pillanat, ember, élmény jön majd elmegy, utána pedig egy újabb következik, mégis olyan nehéz megérteni ezt az  egészet. A sok miért lett vége helyett, inkább kérdezhetnénk, hogy miért kezdődött el?  Elvégre mindenkinek van valamilyen küldetése ezen a világon, amiért létre jött. Minden tettnek van következménye. Épp ezért minden okkal történt, de ezt mindig könnyebb mások helyzetén elfogadni, és megérteni, mint a sajátunkon. 

Elolvasunk egy könyvet, és rosszul érezzük magunkat, amikor vége, mert hiány érzetünk van. Valami, ami eddig veled volt, most már nincs. Valaki, aki eddig veled volt, már nincs. Az idő sok mindenre képes. Az idő képes begyógyítani a sebeket. Az idő. Mindig az idő! Mindent időhöz kötünk. A születést, a halált, a barátságot, a szerelmet, azt, hogy mennyit álltunk a postán. Az idő képes teremteni, elvenni és gyógyítani.  Elvesz tőled valakit, majd idővel begyógyítja a sebeidet. Lehet, hogy nem örökre, és nem teljesen, de elfeledteti veled őt, akiről azt hiszed, hogy sosem tudod majd kiverni a fejedből. Aztán, ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, évszakok, minden más lesz. Egyre halványabbak lesznek az emlékek, egyre gyengébb lesz a fájdalom. Az érzések kezdenek kikopni, és egyszer túl leszel rajta, mint a régi divaton, slágereken. Ott lesz, nem megy el teljesen, csak már semleges lesz. Jellegtelen. Ott leszel, de már máshogy, már nem fogod érezni, pedig régen még lehetetlennek tűnt. Majd eljön a te pillanatod is. Egyre gyorsabban ver a szíved, és lassabban veszed a levegőt. Nem érzel semmit, semmilyen fájdalmat, vagy szeretetet, csak ülsz, a semmi közepén, majd behunyod a szemed, és nem nyitod ki többet.

- Maggie! Maggie! Istenem, Jake azonnal szólj apádnak, hívjatok orvost! – kiabált anyu a földön heverő testem felett zokogva. 

- Mi történt? Hívtam a mentőket! – már apu is mellettem állt, két testvéremmel együtt. Mindannyian engem néztek, és várták az orvosok megérkezését, de ekkor már nem volt remény. Érzések nélkül figyeltem a cselekményeket. Ekkor berontottak az orvosok, leültek hideg testem mellé, de pár perc elteltével eltávolodtak onnan. Családom értetlen tekintettel meredt a kopasz férfira, aki csak ennyi mondott : 

- Sajnálom. – Anyu visszanézett testemre, majd zokogva csókolt homlokon. Apu csak ült és nézett maga elé a semmibe. Szemében mérhetetlen fájdalom tükröződött, de tartotta magát. Tudta, hogy immár erősnek kell lennie, hogy amennyire csak lehet tartsa a lelket a családban. Öcsém gyerek fejjel mit sem érthetett, csak fogta aranyos maciját és kezét rágcsálta, miközben értetlenül nézett körbe szülein. Bátyám könnyes szemekkel kezdte feldolgozni az eseményeket, majd jobbnak látta, ha kiviszi öcsénket onnan.  – Meghalt. 

Egyszer minden elmúlik. Ő elment, elhagyott, én pedig már nem szerettem volna nélküle élni. Vártam, hogy az idő begyógyítsa sebeimet és meg is tette a maga módján. Nekem ez volt megírva, és talán jobb is így. Ez volt a sorsom. Már nem érzek semmit, elmúlt a szenvedésem. Az idő majd elveszi szeretteim  szenvedését is, mert akármilyen szomorú is, csak idő kérdése, hogy elfelejtsenek. Ez az élet rendje, ez volt megírva. Teljesítettem a küldetésem, és az idő eljött értem, ahogyan egyszer majd érted is elfog jönni.

Only one dream

*Hi again*

Hihetetlen, de ismét itt vagyok.Azt hiszem, újra átjár az ihlet kacifántos varázsa, és mégsem hagyom abba.Jelenleg egy olyan sztorit hoztam Nektek, aminek az alap ötlete egyedi, viszont a kivitelezés nem teljesen tökéletes.Ezt nézzétek el nekem, mert még vissza kell szoknom az íráshoz.Ettől függetlenül nagyon jól esett megírni.Várom a kommenteket és a pipákat!<33
Jó olvasást!

Lisa ××

-Hagyjatok már békén!-üvöltöttem ,majd bevágtam magam mögött az ajtót.Csak mentem, figyelmen kívül hagyva az utat.Elegem van!Én értem, hogy ők a szüleim, de nem bírom tovább elviselni őket.Az állandó  viták, én már nem tudom tovább elviseli.Bárhová ,csak el innen!Már számtalanszor megjátszottam, hogy veszekedés után elrohanok, és mindenki  keres.Keressenek csak, nem érdekel.                                 –Jézusom!- jött ki  egy alig hallható hang a számon.Egy sötét erdőben találtam magam.Fák voltak mindenhol, a növényzet zöld helyett inkább fekete volt, mindenhol gyökerek hevertek, s mindezt félbe szakította egy ösvény, melynek se eleje , se vége.Kiutat keresve hátra néztem, majd előre, de mindkét irányban csak fákat láttam.Semmi ismerős nem volt ezen a helyen.Kezdtem kicsit félni, de félelmemet felváltotta a kíváncsiság, így elindultam befelé.Nem tudtam hova megyek, vagy hogy mi vár rám, csak gondolkodás nélkül belevágtam.Jellemző rám. Már  teljesen sötét volt, a baglyok és a denevérek életre keltek, majd a szellő is elkezdett susogni.Számtalan horror filmet láttam már, úgyhogy ezek a dolgok nem igazán tudtak megrémiszteni.Meg amúgy is, egy 16 éves lány vagyok, fiús beütéssel,  kinek fájna rám a foga?Ráadásként egy erdőben vagyok, nem hiszem hogy bárki is járna erre ilyenkor. Kezemmel próbáltam kicsit felmelegíteni kihűlőben lévő végtagjaimat.Egyszer, mintha valami megfogta volna jobb lábamat, puff pofára estem.-Auuuuh- jött egy éles hang a számból.Miután megláttam, hogy csak egy gyökérbe buktam fel, megnyugodtam.Felálltam, lesöpörtem  a ruhámat, s folytattam utamat.Totálisan sötét volt, már az ösvényt is alig láttam.Mindössze annyi világosság szőtte be az erdőt, amennyit a hold fénye nyújtott.Egyre gyorsabban szedtem a lábamat, de magam sem tudtam miért.Valami belső, leírhatatlan erő késztetett rá.-Menj tovább Miara.- szavai lökdöstek.Már biztos órák óta gyalogolok, mégsem éreztem ennek egyetlen jelét sem.Lábaim csak úgy vittek, mintha tudnák, hogy hova.Ha próbáltam volna, sem tudtam volna megálljt parancsolni nekik.Valami megcsillant előttem.Megálltam egy pillanatra, hátha újra látom, de reménytelen volt, ezért tovább haladtam.Pislogásom kicsit mélyebbé, lassabbá vált, szó se róla, kezdtem elálmosodni.A alvás gondolatától, egyből rám tört az ásítások hada, de akkor ismét megvillant az a valami távolban.Szemeim tágra nyíltak, s hirtelen eltűnt belőlük az álmosság.Lassított lépteimet felváltották a gyorsak, s ismét rohantam a semmibe, mintha valamit keresnék. Egyszer csak egy elágazáshoz értem.Az út két irányba ment tovább, és fogalmam sem volt, hogy merre menjek.Fel alá járkáltam, néztem az egyik, majd a másik utat, de semmi különbséget nem észleltem a kettő között.Eszembe jutott, egy óvodás , de bevált módszer.                                                                                                         

 –Ec-pec  ki-me-hetsz hol-nap u-tán be-jö-hetsz cér……-számoltam szótagolva, hogy merre menjek.                                     –Jobbra!-jött egy kuncogó kislány hangja, valahonnan.Előlem, mögülem, vagy felőlem? Fogalmam sincs.Kérdően néztem az égre, és közben az ujjammal magamra mutattam.-Igen, te, Mia!- jézusom!Honnan tudja a becenevem?! Nem, biztosan csak képzelődök!- Na, mi lesz már?! Elindulsz végre?!- a hangja annyira aranyos és bizalomkeltő volt.Elindultam, amerre mondta, jobbra.Vártam, hogy ismét megszólal, de nem tette.Biztos, hogy csak képzelődtem.Mentem egy darabig, aztán meguntam az egészet.Az előbbi kíváncsiság, vágy, vagy bármi is volt az, elmúlt.Leültem egy farönkre, ami éppen ott hevert .                                                                                                                                                                  -Gyere, kövesd a hangomat.- hallatszódott ismét a kislány hangja.Felpattantam és próbáltam a hang irányába elindulni.-Már nem vagy messze!- szólt ismét.Pár méter után, egy hatalmas kőfal elé értem.Az egész, olyan más volt.Nem olyan fekete, komor, és rossz érzést keltő, hanem teljesen más.A hatalmas, véget nem érő falat tüskés rózsa szőtte be ,mindenhol.Szinte olyan volt, mint a tündér mesékben.

-Marha jó!- dühöngtem.- egy képzeletbeli hang miatt elbotorkáltam a semmibe….

-Teljesen jó helyen jársz.És bocsánat, de nem vagyok képzeletbeli!Itt vagyok, a fal túl oldalán, csak rá kell jönnöd a megoldásra.Nézd meg a falat!- úgy tettem, ahogy mondta.Megfordultam, majd kicsit jobban megvizsgáltam az építményt.

-Nem látok semmit, itt nincs semmi.

-Nézd meg jobban.Alaposabban, lennie kell ott valaminek.- ezzel kicsit alaposabban elkezdtem vizsgálódni.Egy-két helyen letépdeltem a rózsákat, de semmi.Próbálkoztam egy kicsit jobbra is.Ott volt egy kis rész, amit nem nőtt be a növény.Kezemmel elsöpörtem onnan a port, majd egy óvatlan mozdulat következtében elkezdett mozogni az egész.

- Úristen!- gyorsan elvettem onnan a kezem, és hátráltam pár lépést.

-Ne félj Mia, nem eshet bajod.Ez lesz az a pont..- áh ne féljek.Csak pár száz kiló tömény beton dőlhet rám, mit árthat az?! Ismét közeledtem a fal felé, majd megérintettem kicsit hosszabban.A tenyerem nyoma ott maradt, majd a nagy robogás, és mozgás következtében, egy ajtó formálódott a kőtömegben.Megérzés szerűen az előbb keletkezett tenyérnyomba helyeztem kezemet, s a kapu kinyílt.Körbenéztem, lát e valaki, s miután meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok, beléptem.

-Szia- hallottam ismét a kislányt, majd szembe találtam magam a hang gazdájával is.Egy körülbelül 150 cm magas,vékony, szőke,fürtös hajú, kék szemű  teremtmény állt előttem.Körülötte kisebb fény ragyogott, hátán pedig nagy fekete szárnyak helyezkedtek el.-Hogy micsodák?!Igen, szárnyak!-vitatkoztam magammal.Annyira közelinek éreztem, pedig még soha életemben nem láttam őt.Mosolya, olyan ártatlansággal teli volt.

-H-hello.-dadogtam.Valahogy, az eddigi bátorságom tovaszállt.Itt hagyott.

-Nem kell félned, már nagyon vártalak.-tényleg?! jó tudni.

-Ki vagy te?! És miért feketék a szárnyaid?-próbáltam magam összeszedni.

-Engem is Miaranak hívnak, pont mint téged.Ugye,  milyen szép név?!- bólogattam  folytatást várva.-Ja, a szárnyaim.Eredetileg fehérek voltak, de...de már nem azok.

-Én hogy kerülök ide?!- minél hamarabb szerettem volna innen eltűnni.Valami nem tetszik nekem ezzel a hellyel kapcsolatban.

-Azért vagy itt, hogy megszabadíts engem az átoktól, mert elátkoztak.Ezért feketék a szárnyaim.Most, hogy te itt vagy, újra vissza kaphatom a régieket.-  én egy szóval sem mondtam, hogy bármiben is segítek neked.

-És mikor mehetek haza?!- kezdtem egyre idegesebb lenni.

-Haza?!-kacagott gonoszan.Valami megváltozott.A hangja teljesen más lett, szemei a szép világosból átváltoztak sötétté.- soha nem fogsz innen haza menni!Szépen itt maradsz, hogy az átok elmúljon.

-Soha!- ordítottam oda, majd futni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta.Ő utánam, bár inkább repült, mint futott.Egyre lassabbnak éreztem magamat, amíg őt gyorsabbnak.Azt hittem nem bírom tovább, de akkor hirtelen repültem. Igencsak nehézkesen ment, de repültem.Még mindig a nyomomban volt, de már jó pár méterrel lemaradva.Hátra pillantottam, hogy megnézzem mennyire van tőlem, de akkor valami keményet éreztem magam előtt, és lezuhantam a földre.Megpróbáltam felállni, és futni, de a lábam ismét beakadt valamit.Felnéztem, s ő ott, éppen értem nyúlt…

-Miara!Miara drágám kelj fel, hasadra süt a nap!-anya finom hangját hallottam fülemben csengeni.

-Anyuu!! -nyomtam két,három, talán négy puszit az arcára, majd megölelgettem.-sajnálom, hogy tegnap úgy beszéltem veletek!-Anyával megbeszéltem a tegnapi dolgokat.Kiment, majd vettem egy nagy levegőt, s hátradőltem az ágyamban:-Ez csak egy rossz álom volt!

Utolsó vagy sem, köszönöm mindent!♥

Hey everyone!

Annyiszor próbáltam már leülni, és megírni egy kis sztorit...annyiszor próbáltam magam rávenni, de nem ment.Annyiszor gondolkoztam.A fejemben megszületett egy alap, ami, amikor leakartam írni elszállt.A mai estém is így kezdődött.Elkezdtem.Azt hittem, hogy tudom folytatni, de nem ment.
Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy a blogot bezárjam.Ezt már a másik blogomon is láthattátok.
Ezt nem azt jelenti, hogy törölni fogom,.Semmiképpen sem!! A blog megmarad, bármikor feljöhettek, és visszaolvashattok.Egyszerűen nincs ihletem, és nincsenek olvasóim akik ihletnének.Előfordulhat, hogy néha-néha amikor hirtelen eszembe jut egy sztori, megosztom veletek itt, de nem fogok már ígérgetni semmit sem.Lesz amikor lesz!Köszönök mindent, bízom benne, hogy még folytatjuk ezen a blogon!
Utolsó mondat ként annyit mondanék, hogy büszke vagyok erre a blogra, az össze történetével együtt.Még az elején lévő, helytelen,ocsmány sztorikra is. :')


'*Hi my sweetie readers!*

Az utolsó, vagy sem, még nem igazán tudom, de mindképpen itt van egy újabb kis sztori.Sok hozzáfűzni valóm nincsen, nem fogok nagy bocsánatkérésekbe esni.Nem volt időm és erőm sem írni.Egyszerűen leültem és kényszerítettem magamat.

Április huszonötödike, egy szerdai nap volt.Már mindenki javában a hétvégéjét tervezgettek, amíg én könyvembe bújva, egy másik világban jártam.A nyüzsgő folyóson végighaladva beültem a terembe ahol, a következő órám kezdődött.A másvilágból, még az iskolacsengő üvöltő hangja sem tudott kirázni.Csak akkor emeltem fel a fejemet, amikor a tanár lecsapta az asztalra a naplót, nagy morgás közepette.Ekkor becsúsztattam a táskámba könyvemet,majd elővettem a felszerelést.Az óra gyorsan eltelt, egyesek oda sem figyeltek, csak a tanár számára ártatlan papírzsepiket dobálták, teli s teli üzenetekkel.'